"Egy bravúros ötlettel a rendező közvetlenül a cselekmény részévé teszi . Azt a metaforát, amely a lelőtt madár két fizikai megjelenése közben a darab mélyáramában folyton fel-felsejlik. 

De ezúttal nemcsak képletesen, mint a sartre-i legyek vagy mint az ibseni vadkacsa: a darab központi kellékeként először Nyína, Kosztya másba szerelmes szerelme ölti magára a színpad színpadán a sirály (angyal?) szárnyakat - mintegy színésznővé magasztosulásának jeleként - és végül, maga a tehetséges, de boldogtalan Kosztya, a művészre lelkesedő életveszélyek szimbólumaként, nem bírván elviselni saját "szárnyai" súlyát, összeroskad alattuk. 

Ő a Sirály, ő a szabad madár, akit a világ leterít, a többiek, a középszer, csak lubickolnak a langyos panaszban..." (Pruzsinszky Sándor)